2015. augusztus 28., péntek

Harmadik fejezet

A hideg rázott, ahogy odaérve leparkoltam az épület előtt. Egy elhagyatott intézetbe simán bemegyek, de a fura emberekkel teli hely már más tészta volt. A hatalmas fehér monstrumot magas kerítés vette körbe, eredetileg börtönnek készült. A több átépítés miatt már nem hasonlított börtönre, faragott tartóoszlopokkal enyhítettek szigorú kinézetén, az ablakok párkányain virágok díszlettek, még a szép házak magazinba is elment volna. Azonban mégsem akaródzott bemenni.
A portás közölte, hogy Harrison most éppen nem ér rá, de várjam meg őt a rendelője előtt. Elterveztem, hogy nem beszélek neki a fotózásról, mert úgyis füst az egész.
Belöktem az üvegajtót, és rögtön hányingerem támadt a tipikus kórház szagtól, és volt a helynek még egyfajta fura bűze, amit nem tudtam beazonosítani. Talán ilyen szaga van az őrületnek. Ez nem tett jót az amúgy is háborgó gyomromnak.
Azt vártam, hogy mindenfelé fehérbe öltözött emberek mászkálnak, és halálhörgés meg siralom az egész, kényszerzubbonyos alakok kuporognak a sarokban, de ahogy egyre beljebb haladtam, rájöttem, hogy nem egészen ez a helyzet. Volt azért, aki maga elé meredve ült, és ha ránéztem, egyből lerítt róla, hogy valami nem százas nála, de rosszabbra számítottam. Elhaladtam a zárt osztály előtt is, talán ott történtek a durva dolgok.
Volt, aki állt, és árgus szemekkel figyelt, ahogy elhaladtam mellette. A falakon absztrakt festmények lógtak bekeretezve, amit a betegek készíthettek. Mi mást is csinálnának egy ilyen helyen?
A lifthez indultam, Harrison rendelője a másodikon volt. Beszállt mellém egy ápoló, egy harminc év körüli, kopasz férfival, aki erősen visszamaradottnak tűnt a korához képest. Nyál csordogált a szájából, folyt végig az állán, de sem ő, sem pedig a kísérője nem vette a fáradtságot, hogy letörölje. Nyomasztó volt a helyzet. A férfi egyfolytában engem vizslatott és furcsa pofákat vágott.
Hálát adtam az égnek, mikor végre leülhettem a rendelő előtt, és hogy ne csak üljek ott, telefonozni kezdtem. A folyosón lévő ajtók mögül kiabálás, fojtott sírás hangjai szűrődtek ki. Kinyílt egy szemben lévő ajtó, egy vékony lány sietett ki rajta, és nem csukta be maga után. Beláttam szobába. Egy idős nő feküdt az ágyában leszíjazva. Pofátlanul megbámultam, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
Pisilnem kell – hajtogatta szüntelen. Nincs nővérhívójuk? Felálltam, hogy kerítsek valakit, aki segíthetne neki, mert könyörögni kezdett és sírva is fakadt, végül egy fiatal nővér masírozott be és hozta ki a szobából, ám nem értek el a vécéig. Elfordultam, nem akartam végignézni a dolgot. Átfutott a fejemen, vajon milyen szörnyű lehet egy ilyen helyen élni. Vagy dolgozni.
Kis idő elteltével nagyobb hangzavar ütötte meg a fülem, felkaptam a fejem. Egy férfi ápoló és két nagydarab kigyúrt fickó egy alacsony, vékony embert kísérve tartottak valahová. Ő kényszerzubbonyt viselt. A fehér anyag alatt látszott, ahogy az izmai pattanásig feszülnek. Mint egy időzített bomba. Mintha nem bírná elviselni, hogy a mozgását lekorlátozták. De mégsem értettem, egy ilyen vékony, cselekvésképtelen embert miért kell ennyien kísérni. Aztán ahogy közelebb értek, belenézett a szemembe.
Akaratlanul is hátrahőköltem, pedig nem voltam az az ijedős fajta. A tekintete az enyémbe fúródott, és olyan gyilkos dühöt sugárzott felém, hogy muszáj volt nyelnem egyet. Szemei vérben úsztak, ahogy vicsorgott rám. A nyakán kidagadtak az erek, a kényszerzubbonya még jobban ráfeszült, miközben felém, határozottan felém közeledett virgács lábain. Az őrök szerencsére időben észbe kaptak, és maguk mellett tartották az embert. Egyből nyugton maradt, viszont még visszanézett rám, és halkan, halálosan, vészjóslóan kacagni kezdett. Ördögi vigyor volt ez. Ha nem képzelődtem, még a fogai is hegyesek voltak.
Hirtelen az érzés, hogy le kell lépnem innen, még erősebb lett. Nem mintha nem tudtam volna kiütni őt, de nem akartam balhét. Nyílt az ajtó mellettem. Páran elhagyták a helyiséget, majd Harrison dugta ki ősz hajszálakkal sűrűn borított fejét. Az ötvenes évei elején járt már, de mindig úgy viselkedett, mint valami csintalan kisfiú. Lélekben még mindig gyerek maradt, és soha nem tudtam eldönteni, hogy egy halál laza figura, vagy egy felelőtlen, túl engedékeny ember.
Mindig úgy mosolygott tökéletes fogsorával, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de valószínűleg ezért tudta kézben tartani ezt a kócerájt. Ő is tetőtől talpig fehérben volt, úgy, ahogy az összes dolgozó az intézetben, én a farmeremmel és pulcsimmal túlságosan kilógtam a környezetből.
Bocs, hogy várnod kellett, gyere.
Egy székre mutatott az asztalával szemben.
Ebbe a betegeid szoktak ülni?
Helyeslően bólintott. – Helyezd magad kényelembe!
Egy fintor kíséretében foglaltam helyet. Megszeppent képpel vártam a fejleményeket, miért is jöttem pontosan.
Most pedig mondd el szépen, hogy mit ígértél a mi kis Lorenánknak! – csapta össze a két tenyerét.
Lorena? Szép név. Talán ki is mondtam halkan a szót.
A szavai lassan eljutottak az agyamig.
Nos? – vonta fel a szemöldökét, amikor látta, hogy máshol járok.
Tessék? – kérdeztem magas hangon. Én? Mi az istent ígértem neki?
A tegnapi napról van szó – döntötte oldalra a fejét várakozón a doki.
Próbáltam visszapörgetni az eseményeket, már amennyire a lüktető, másnapos fejem engedte. Megláttam az úton a lányt, stimmt. Leimádkoztam a kocsik közül a füves részre, felvette a cipőm, és...
Ne... – nyögtem, ahogy eszembe jutott az az egy mondat. – Nem hittem, hogy emlékezni fog rá, hiszen... – Kétségbeesetten néztem Harrisonra.
Nem-nem. Nehogy azt mondd, hogy bolond, vagy valami ilyesmi, fiam. Lorena nem hülye. Ahogy az itt lévő betegek többsége sem. Csak a saját szabályaik szerint élnek. Az ő logikátlanságukban is van valami logika. Tudod a kicsi lány hajlamos arra emlékezni, amire akar.
Talán egy mosoly bujkált a szája szegletében, jól szórakozott rajtam.
Szóval én... – nyögtem az asztal sarkát piszkálva. – Azt hiszem, megígértem neki, hogy elviszem majd vissza a régi intézetbe. És akkor nem kell kiszöknie. El kellett érnem valahogy, hogy velem jöjjön!
Bámult egy darabig, mérlegelte a hallottakat.
Hát akkor tartsd meg a szavad, fiam!
Most rajtam volt a hallgatás sora egy pillanatig.
Mi? Csak így kivihetem?
Nem a legsúlyosabb esetünk. Otthon is lakhatna, de a szüleit nem érdekli, no meg nem is engedném vissza oda. Rokonai nincsenek, persze, hogy kapott az alkalmon, mert kétszer is kiszökött, és tudja, mi jár érte. Csak egy szabály van vele kapcsolatban: ne érj hozzá!
Morogtam egyet, mert ezt előbb kellett volna említeni. Felmutattam a kezeim, még halványan látszódtak rajta a sebek, amiket a lány körmei ejtettek rajtam.
Ha mégis lenne valami, adok a biztonság kedvéért egy nyugtató injekciót, de nem hiszem, hogy baj lenne. Loren nem hülye, ne feledd, csak a saját szabályai szerint él!
De... – szóltam megrökönyödve, ahogy felfogtam a helyzetet. – Most komolyan el kell vinnem oda!? Miért nem viszi el az itteniek közül valaki?!
Attól tartok. Mert senkinek nincs ideje ilyesmire, a munkakörbe nem tartozik bele, és... amikor fel is ajánlotta neki mégis valaki, nem akart vele menni. Most alszik, mert beadtam neki egy nyugtatót, de ha felkel, addig fog toporzékolni, amíg meg nem kapja, amit akar. Elmondom, amit tudnod kell. Lorena skizofrén.
Fordíts le, ha kérhetem – mondtam fapofával. A filmekből tudtam nagyjából, hogy mit jelent, de hát azoknak nem sok köze van a valósághoz sokszor.
A paranoid fajtában szenved, kissé... bizalmatlan. Tévhitek, hang hallucinációk, látomások. Kezelés híján sok ilyen beteg ember ön- és közveszélyessé válhat.
Szuper.
Jó hír viszont, hogy Lorena nem az a veszélyes fajta. Annyira – kacsintott. – A gyógyszerek sokat segítenek, így szinte nincs vele gond. Van pár szokása, és vannak szabályai, de ha betartod őket, nincs probléma. A múltkori alkalommal elsumákolta, és nem vette be a gyógyszerét, azért volt olyan, amilyen az intézetben. De nem csinál ilyet többet! Vannak a betegségben hullámvölgyek, most éppen itt tartunk, de majd elmúlik. Főleg, ha a kedvében járunk.
De... Mi van, ha nem akar majd eljönni onnan? Vagy valami nem tetszik neki?
Utoljára mondom: Lorena nem hülye. El fogjuk neki magyarázni a feltételeket. Ezt megteszed nekem, és utána semmi közötök nem lesz egymáshoz. Csak ne ígérj meg neki semmit. Most ha felébredt, beszélni kéne vele, elmondani, hogy mikor tudod elvinni. Egyébként akárkire nem bíznám, nehogy azt hidd, de téged ismerlek. A nehezebb időszakra való tekintettel – mert mindenkinek vannak, ehhez nem kell betegnek lenni –, a gyógyszeradagját is növeltük, nem lesz gond.
Hát. Ma nem vagyok valami jó passzban, eléggé másnapos vagyok. Talán holnap.
Rendben. Nézzük meg, hogy felkelt e már. Még valami. Ha úgy érzed, hogy nem szimpatizál veled, ne vedd sértések. Nem nagyon áll szóba fiatal férfiakkal. Jobbára senkivel, kissé nehézkes neki a kommunikáció. Talán jó hatással vagy rá – közölte boldogan.
Én!? – kerekedett ki a szemem.
Nekem nagyon nem úgy tűnt.
Tetszel neki szerintem.
Na jó, ezt hagyjuk – legyintettem, mert előbb vájta ki volna a szemem egy villával, minthogy ilyesmi megforduljon a fejében. Azt sem tudja, hogy nézek ki. Rám nézett már egyáltalán?
Azt tudtam, hogy Harrison felesége is valamilyen problémával küzd, de a gyógyszerektől szinte tünetmentes. Valami bipoláris zavar. Maria nagyon kedves, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki beteg, ő is ott dolgozott az intézetben, és a hozzá hasonlóaknak tartott terápiás kezeléseket. Harrisonnal ez volt az életük, otthon szinte nem is tartózkodtak. Mesébe illő volt a történetük is, ahogy hallottam, mikor még a doki fiatal volt, és az apja vezette a régi intézetet, sokat segédkezett, mint diákmunkás, és ott ismerte meg a nála hét évvel fiatalabb Mariát, de szerelem volt első látásra. Mivel a lány még csak tizennégy volt akkoriban, adódtak problémák a kapcsolatukat illetően, de együtt sikeresen átvészeltek mindent. Maria is mindig mosolygós, és mindenkivel szívélyes volt.
Elindultunk kifelé.
Légy vele kedves, bármit mondjon is. Nagyon aranyos kislány egyébként – tette hozzá teljes meggyőződéssel.
Vettem észre – motyogtam az orrom alatt.
Két folyosót mentünk, ezalatt Harrison több beteggel lepacsizott, és feltűnt, hogy főnöknek szólítják, sőt, az egyiknek valamit bizalmasan a tenyerébe is csúsztatott, úgy láttam, egy szál cigi lehetett. Volt, amelyik beteggel összeröhögtek, azon gondolkodtam, a dokinál is rendben van e minden odafent. De jól láthatóan sokan szerették, és a nővérkék titkon odavoltak érte. Harrison úgy nézett ki, mint aki bátran szerepelhetett volna egy orvosi magazin címlapján, a sármos pszichiáter szalagcímmel. Bár én inkább az őrült jelzőt használtam volna.
Végül megálltunk egy ajtó előtt. Azon nem volt rács, mint a többin, és a részleg is szokatlanul nyugalmas volt. Harrison benézett egy kerek kukucskálón.
Itt az idő. Egyedül menni fog?
Nem – vágtam rá.
Nem harap... Vagy ha jobban belegondolok, azt is szokott.
Kinyitotta az ajtót, és leült egy a lány ágya mellett álló székre.
Szia, látogatód érkezett!
Amint besétáltam, a lány gyorsan felült az ágyában, zavartan beletúrt a hajába, és a takaróját a nyakáig húzta. Nem nézett többet rám aztán, a kis szoba másik sarkára meredt. Talán, de nem értettem pontosan, egy halk „jajj” hagyta el az ajakit. A helyiségben egy ágy, asztal, egy szék és egy szekrény volt mindössze a berendezés. Semmi személyes holmi, csak a legfontosabbak. Illetve a leszembeötlőbb egy festmény volt a falon az ágy felett. Nem tudtam eldönteni, mit ábrázol, pici volt, de ahogy közelebb mentem, egy álomfogó képe rajzolódott ki belőle.
Tessék. Őt kérted – mutatott rám a doki, mint valami szenzációra.
Lorena a paplanja szélét gyűrögette, én zsebre vágtam a kezem.
Szia. Tudom, megígértem, hogy elviszlek vissza a régi intézetbe. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, holnap ráérek. De... csak egy pár óráról lehetne szó. Azután természetesen vissza kellene jönni ide.
Nem figyelt rám. Az arcát dörgölte, látszott rajta, hogy nemrég kelt fel, puffadt szemeivel laposakat pislogott, és mérges volt. Biztos olyan, aki harapós reggelenként. Nem tudtam eldönteni, aranyos e vagy vicces, ahogy ez a lány dühösnek próbál tűnni álmos fejjel. Talán mindkettő volt egyszerre.
Mit szólsz hozzá? – próbálkoztam.
Felfogtam. Tudod, hogy el akarok menni. Jössz, amikor jössz – válaszolta olyan ellenséges hangnemben, hogy összeráncoltam a homlokom.
Értem.
Szóval én vagyok a hülye.
Menjünk. Értette, amit mondtál, és vár téged holnap. Hánykor is?– állt fel Harrison.
Ő. Négykor, ha jó – fordultam a lány felé. – Hát... akkor holnap – szóltam utoljára, miközben kiléptem a folyosóra. A doki becsukta az ajtót.
Na? – érdeklődtem.
Minden rendben, ilyesmi viselkedést vártam. Talán sokszor lesz veled kissé... hogy mondjam. Nyers. Egyébként már sokkal nyugodtabb volt, láthattad. Általában az ébredés utáni órákban kezdett hozzá a könyörgéshez, mikor már a nyugtató kezdett kiürülni a szervezetéből.
Abban a pillanatban valami hatalmas nyomással nekem ütközött, és az erejétől azonnal földre kerültem. A fejem nagyot koppant a folyosó kövén. Kiabálás hangjai harsantak körülöttem, és szúró, égető fájdalom nyilallt a bal felkaromba.
Felordítottam, és szembenéztem a rajtam fekvő támadómmal.
Az előbbi kényszerzubbonyos pasas volt az.
Mindez néhány másodperc alatt játszódott le, az őrök azonnal letépték rólam.
Szédelegve ültem fel a padlón, távolabb a fickót alig bírták lefogni.
Te... – ordította. Talán a sátánnak képzeltem ilyen hangot. Vergődött, mint akit az ördög szállt meg, vicsorgott, horgas orrát felhúzta. Újra szemügyre vettem a fogait. Nem képzelődtem az előbb. Tényleg hegyesek voltak. És ezekkel a fogakkal harapott belém!
Azt kérdezgette érdes hangján, hogy mit keresek itt! Az már egyszer biztos, hogy őrült, hiszen soha nem találkoztunk. Egy kis dulakodás után beledöftek egy tűt, majd szorosan odaszíjazták egy kerekeságyhoz. De még azután is folyamatosan ordítozott. A folyosón senkit sem lepett meg az, amit látott. Kivéve engem.
Bassza meg... – motyogtam.
Harrison nem nézett rám, csak annyit mondott, ahogy a távolodókat nézte:
Volt szerencséd megismerkedni Clown-al.
Mi van, Joker rajongó?
Határozottan – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
Clown? Nevetségesnek tartottam ezt a nevet. Elcsépelt.
Na, gyere be a rendelőbe. Máshol nem fáj? A fejed?
Az eséstől sajogtak a csontjaim, egy kissé a fejem is, de úgy véltem, nagy gond nincs. Szerencsére időben léptek a biztonságiak, és nem harapott ki a karomból egy darabot. És az is jól jött, hogy volt rajtam pulcsi. Harrison ellátta a sebet, a pasas hegyes fogai elég mélyre hatoltak a bőrömben.
Hát ez nagyon ronda. Itt lesz egész életemben?
Á, csak halványan – legyintetett, mintha épp nem most csonkított volna meg egy vadállat. Utáltam azt a végtelen nyugalmát.
Mi az isten baja van ennek!? Nem kéne rá egy szájkosár?
Ó, neki mi nem a baja.
Miért nem valami gumiszobában tartjátok?
Csak nevetett.
És miért csak rajta láttam zubbonyt?
Már nem használunk ilyesmit. Ő kifejezetten ezt kérte, tudod, elég régimódi.
Hümmögött egyet, mintha elgondolkozna valamin.
Bizonyára azért kapta fel a vizet, mert a kislány szobájából jöttünk ki. De mindig van valami, ami nem tetszik neki.
Hogy mi?
Hosszú történet, de most nincs már több időm. Pár perc múlva új betegem érkezik.
Érdekelt a dolog, de nem akartam feltartani.
Rendben, akkor holnap. Ne fáradj, kitalálok – intettem neki.
Miközben a folyosón mentem többször is megnéztem, ki mellett haladok el. Van e valaki a hátam mögött. Beszari alaknak éreztem magam, a karom pedig égett, mint az állat.
Majd elhaladtam Lorena szobája előtt. Vagy direkt arra mentem. Lelassítottam, és egy kis hezitálás után visszaléptem az ajtó elé. Háromszáz-tizenhetes szoba – ezt jól megjegyeztem magamnak, és benéztem az apró kukucskálón.
Az ágynemű eltűnt, egy barna pokrócot húzott a derekáig. A szokásos fehér hálóingjét viselte, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy most nem volt csupa kosz. Egy kissé lecsúszott a válláról, és többet engedett látni, mint amennyit valószínűleg bárkinek is megmutatna. Végignéztem rajta, vonzotta a tekintetem. De mégsem ez fogott meg igazán. Hanem újból az arca.
Megint egy pontra meredt, viszont most békésen mosolygott, mint aki egy szép emléken mereng éppen. Eszembe jutott, hogy talán miattam ilyen. Aztán az is, hogy miattam őrjöngött napokig. Bűntudat mardosott.
Ott álltam és bámultam. Szörnyen éreztem magam, mint valami kukkoló. Majd erőt vettem magamon, és sietős léptekkel távoztam az intézetből.

2015. augusztus 15., szombat

Második fejezet

Az egész egy fergeteges házibuliban kezdődött, amikor is Drew barátom annyira kiütötte magát, hogy szerencsésen lehányta a dohányzóasztalt. Minthogy mindig én húztam ki a bajból, el akartam tüntetni, jobb híján egy csajos magazin akadt a kezembe, és azzal kezdtem el törölgetni a gyomra tartalmát. Akkor akadt meg a szemem egy cikken. A pályázati felhíváson, amit az egyik fotókkal foglalkozó weboldal hirdetett meg.
Nagyszerű lehetőség, ha az ember hírnévre vágyik, egy kis pénzre, nem beszélve az ingyen fotóstanfolyamról, amit nyerni lehetett vele.
Már kisgyerekként is ez volt az álmom, aztán ahogy a suli elkezdődött, valahogy elült az egész, de most, két éve újból felszínre tört bennem az érzés, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom. Nem a legjobb, legdrágább gép volt a birtokomban, de sokat gyakoroltam, és szentül hittem, hogy a tudás a fontos, nem az, mennyi pénze van a legújabb cuccokra az embernek.
Persze fotóztam már több nőt, és mi tagadás, szépek voltak – sokan a ruhájukat is hajlandóak ledobni –, de nem volt meg bennük a plusz, amit kerestem. Többször eszembe jutott az intézetes lány, de idővel megegyeztem magammal, hogy csak véletlenül sikerült olyan jól az a kép, és sürgősen ki kellett vernem a hülyeséget a fejemből. Sehogy sem működne. Halott ötlet!
Pedig mi volt az a találkozás, ha nem egy isteni jel!?
Szóval még mindig kerestem a modellem. A próbafotózások alkalmával, amiket csináltam, Drew-nak az összes lány tetszett, és egyet szerencsésen el is csábított. Amanda állítólag nem fúj rám, amiért nem hívtam vissza, hogy övé a meló.
Rengeteget tanultam, bújtam a szakkönyveket, oldalakat, oktató előadásokra jártam szabadidőmben, sokszor felkeltem hajnalban munka előtt, vagy még este nekiindultam – a kék órában a legszebbek a fények –, és fotóztam. És a tanulásom még mindig tartott.
A spórolt pénzemből kellékeket vettem, anyával soha nem volt pénzünk ezekre, mert egyedül nevelt, miután az apám meghalt kiskoromban, de most az utóbbi években összeszedtem magam, ahogy munkába álltam. Most is épp vásárolni indultunk.
Drew olyan volt, mint egy nő, ha vele mentem vásárolni vagy a fél napot az üzletben töltöttük. Vettünk mindenfélét, húst, gyümölcsöt, egy rakat chipset, és persze rengeteg piát az esti bulihoz. Drew és én már tojás korunk óta boldogítottuk egymást. Olyan volt nekem, mint egy testvér – amit mindig is akartam, de egyke voltam. Miután az apám meghalt, anyának voltak ugyan futó kapcsolatai, de nem akartam, hogy azoktól a fickóktól legyen testvérem. Ott volt nekem Drew.
Együtt jártuk meg az ovit, együtt vészeltük át a középsulit, a hajmeresztő bulikat, és a hétvégét se terveztük másképp. Felpakolt még rengeteg fagyasztott pizzát – egyikünk se szeretett főzni. Viszont kettőnk között az volt a különbség, hogy én tudtam is. Egy albérletben laktunk, jelenleg nem futotta másra, de huszonegy voltam, és önálló akartam lenni. Viszont hihetetlen, mi mindenre kell költenie az embernek, ha külön lakik. És a takarításról ne is beszéljünk. Tudtam, hogy eddig anya csinálta meg, de mégis olyan volt, mintha mindig magától varázsolódott volna tisztává a ház. Drew után is mindig én pakoltam, bár neki is volt elég gondja velem. Például mikor a fotózáshoz használt műjeget tette véletlen az italába, és majdnem megfulladt.
Drew a ruha részleghez invitált, és egy óráig próbálgatott.
Ez nagyon buzis – horkantottam, ahogy kilépett a próbafülkéből.
Te miről beszélsz?
Egy iszonyat feszes, szürke felsőben pózolt, és az izmait feszegette a tükörben. Vé nyakkivágása volt, amit én soha nem húztam volna magamra, inkább az egyszerű pólókra és kapucnis pulcsikra szavaztam.
Most mindenki ilyet hord.
Amandát akarta lenyűgözni, egy hete találkozgattak, és nem is különbözhettek volna jobban, Drew a sötét tónusaival teljesen ellentéte volt a szőke, fehér bőrű, alacsony lánynak.
Miután mindent felpakoltunk, a Jeepel az edzőterem felé vettük az irányt. Tíz perce utaztunk, mikor valami történhetett, mert kiabálás és dudálás hallatszott valahonnan az útról, és megálltam a kisebb dugó végén. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha megtalálom a baj forrását. Drew káromkodott, mert időben oda akart érni a terembe, utána Amandával mentek valahová. Két perc elteltével már felsorolta az összes szitokszót, amit ismert. Talán baleset történt? Nyújtogattam a nyakam, az ujjaimmal türelmetlenül doboltam a kormányon.
És akkor megláttam suhanni egy fehér foltot az autók között. Mint a mágnes, vonzotta a teintetem, lehúztam, és kihajoltam az ablakon. A kócos fejet is megpillantottam.
Akkor már vagy három hete nem láttam.
Önkéntelenül a kezemre vándorolt a tekintetem, ahol megkapart. Örökre megjelölt a hálóinges lány. És már megint kiszökött! Mégis hogy vigyáznak ott a betegekre?
Vajon eltévedt? Ha az intézetbe akar menni, akkor biztosan. Szinte nem is gondolkodtam, kiugrottam a kocsiból, nem törődve Drew-val, aki azt kérdezgette, mégis hová megyek.
Furcsán idegesen vártam, hogy rábukkanjak, futni kezdtem, hogy behozzam a pár méternyi előnyét. Rohantam, a lány az út közepén úgy sétált, mintha csak egy tavaszi mezőn járna, és úgy kerülgette a kocsikat, mintha azok virágok volnának! Senki nem segített neki, se a sofőrök, se a gyalogosok, pedig lerítt róla, hogy valami nem oké nála. Az emberek türelmetlenül dudáltak, ordibáltak neki, ő mint aki észre sem veszi, mekkora galibát okoz, ott téblábolt, tekingélt össze-vissza, próbálta kitalálni, hogy merre lehet. Ez is megért volna egy képet.
Mikor én is a kocsik közé szaladtam, ledudáltak.
Hé, szia... – próbáltam kapcsolatba lépni a hálóinges lánnyal, már csak egy pick-up választott el minket.
Idióta! Húzz már az útról! – ordított egy motoros.
A lány, mint aki el van varázsolva, csak szédelgett tovább. Legszívesebben lerángattam volna, mikor végre beértem. A kezét tördelte, mezítláb tipegett. Tulajdonképpen aranyos volt, de bosszantó. És szép. Szebb, mint a múltkor, és majdnem el is felejtettem, mit is akartam mondani. Hogy is mesélhettem be magamnak, hogy véletlen lett olyan jó az a kép? Fenébe!
Tudom, hová akarsz menni, de az nem erre van. Csak... gyere le az útról kérlek! – szóltam.
Fújtam egyet, az egész olyan szürreális volt. Megállt, és a füves rész felé nézett, ahová mutattam. Hálát adtam az égnek, mikor hirtelen irányt váltott. Észrevettem, hogy a lába fekete a ráragadt kosztól, és vöröses nyomokat hagy maga után az aszfalton. Lekaptam a fekete converse cipőmet.
Vedd ezt fel – nyújtottam, amikor a park széléhez értünk, és a forgalom végre újra elindult.
Mintha a falnak beszélnék. Kezdtem ideges lenni.
Kérlek, vérzel. Miért nem tudsz cipőt húzni? – Ott botorkáltam mellette egy szál zokniban, kinyújtott kezemben a cipőm lifegett. A járókelők az utca túloldaláról mind minket figyeltek. Újra felé nyújtottam, mire ijedtében ugrott egyet.
Nem bántalak, csak vedd el!
Nem reagált.
Akkor szólók az intézeteseknek. Na, ez kell?
Erre olyan pillantást kaptam válaszul, hogy már majdnem megijedtem. Azt hiszem, gondolatban feldarabolt.
Te... – suttogta, a hangjában fenyegetés bujkált. Szóval emlékszik rám!
Én nem akartam rosszat. Figyelj, ha ott maradsz... – kezdtem volna magyarázkodni, de feleslegesnek tartottam. – Gyere velem, vissza kell mennünk az intézetbe. Nem szólok nekik, de nem engedhetlek el.
Csak robotolt tovább, így elé szaladtam, megálltam, és óvatosan leraktam a cipőmet a fűre. Ő is megtorpant. Egy pillanat telt el, összehúzott szemmel vizslatott, majd lenyúlt, és mégis felvette a lábbelit. Épp kezdtem örülni, hogy na, erről beszélek, mikor ütésre emelte az egyiket.
Előbb bízok meg egy véres zsebkendőben, mint benned – közölte talán a lehető leggyűlöltebb hangján, de így is csak az jutott eszembe, hogy milyen aranyos. A szeme szikrákat szórt, muszáj volt elmosolyodnom. Legalább hozzám szólt, és a múltkor sokkal kiszámíthatatlanabbul viselkedett.
Hát kösz szépen!
Furán nézett. Most nem volt olyan sápadt, enyhén barna bőre puhának tűnt. Leengedte a cipőt, majd valamiért úgy döntött, hogy mégis felveszi. Talán tényleg fájt a lába. Akkora volt rá a negyvenhármas cipőm, mint egy csónak. Attól féltem, hogy orra bukik, átfutott a fejemen, hogy bekötöm neki, de nem biztos, hogy elé mertem volna térdelni, mert attól tartottam, lerúgja a fejem. Viszont én akartam visszavinni, nem akartam, hogy megint azok a gorillák jöjjenek érte.
Előremasírozott, amilyen gyorsan csak tudott, de a nagy cipő eléggé akadályozta ebben. Egy ponton szaladni kezdett a formás lábain. Összeszedtem magam. Újra elé álltam, és megint megtorpant.
Figyelj. Ha nem jössz szépen velem, érted jönnek!
A szeme könnyel telt meg, de valamivel el kellett érnem, hogy mellettem maradjon.
– Visszamegyek majd veled a régi intézetbe, csak hadd vigyelek most vissza! Kikérlek. És nem kell kiszöknöd, nem lesz belőle probléma. A mai után gondolom többé úgysem tudnál kiszökni.
Erre felfigyelt, és szomorúan lehorgasztotta a fejét, de engedelmeskedett. Kicsit sem volt fura a pizsamás csaj, meg a mezítlábas fiú. Reméltem, nem találkozok ismerőssel. Csend telepedett kettőnk közé. Ő hátul ment újabban, ha egy kicsit is lemaradtam, ő tüntetőn megállt. Pedig nekem kellene tartanom tőle. A park fái takarásában elbizonytalanodott, félénk pillantásokat vetett felém, kedvem lett volna megviccelni, de nem olyannak tűnt, aki kedveli a poénokat. Bevártam, és próbáltam rendes srác módjára ránézni, de valamiért kerülte a tekintetem. Fájt a szívem, hogy nem fotózhatom ezt a gyönyörűséges méregzsákot!
Hát, azért valld be, jobb társaság vagyok, mint egy zsepi – vetettem oda.
Háromnegyed óra kemény séta után megérkeztünk a 73. utcai új intézet elé.
Már látták, hogy jövünk, a lány megállt egy pillanatra, de azután határozottan megindult befelé, talán tudta, hogy nincs más választása.
Én a kapuból néztem a műsort. Vajon mi lehet a neve? Már majdnem odakiáltottam nekik, nehogy bántsák, de látták, hogy magától is megy a lány, és békén hagyták. Mikor az egyikük mégis megszólította, hozzávágta a pasashoz az egyik cipőm. Ez a nő! Elnevettem magam, ahogy a férfi kollégái is kiröhögték. Az udvar tele volt emberekkel, vagyis betegekkel, akik többen engem stíröltek. A fűbe ledobott cipőimért beszaladtam, mikor a lány eltűnt az ajtó mögött, és felhívtam Drew-t, hogy jöjjön értem.
Eljött az este, a party ideje. Kezdtem homályosan látni, tompán érzékelni magam körül a dolgokat, ennek ellenére legurítottam a sokadik pohár italom is. Szar volt minden, nem volt modellem se – illetve lett volna, ha nem egy kibaszott intézetben élne –, hát ittam. Egy házibuliban kezdtünk, majd pár haverral betértünk egy szórakozóhelyre. Néztem a villogó fényeket, a rengeteg mozgó testet, amik elmosódtak a szemem előtt, ha sokáig néztem. Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Kihalásztam a szűk helyről, majd miután kitisztult a látásom, elborzadtam a képernyőn lévő névtől.
Anya.
Anya... Szia – vettem fel kelletlenül. Bal fülembe dugtam egy ujjam, hogy jobban halljam őt, próbáltam normálisan, nem alkoholtól mámoros hangon megszólalni.
Na mi az? Már meg sem látogatod az anyádat? Már két hete nem voltál itthon! És mi ez a szörnyű ricsaj? Már megint buliban vagy? Ne igyál sokat!
Nem mondtam neki, hogy már késő.
Majd megyek, már tervben volt – Vágtam egy fintort, mert nem voltam képes makogás nélkül kimondani ezt a pár szót sem. Anya ki nem állhatta, ha sokat ittam. De nem érdekelt. Már egy éve elköltöztem, felnőtt férfi voltam, azt csináltam, amit akartam. Abban a pillanatban egy test ütközött belém, és két kéz markolt a pult szélébe, ahol ültem.
Viszont sikertelenül. Magával sodorta az összes ott álló poharat és üveget. Amiben ital volt, kiömlött, és egy nagy csörrenés kíséretében mind összetört. A férfiak, nők, akiknek a ruhájuk kapott a trutymóból, ordítozni kezdtek a szerencsétlen emberrel, aki összeesett.
Alexander! Mi volt ez? Miféle huligánokkal vagy? – visította anyám.
De már nem foglalkoztam vele, mert felismertem a földön fetrengő, halál részeg embert.
Drew.
Most le kell tennem, majd megyek. Szia.
Még hallottam, ahogy azt kiabálja, ne merészeljem letenni, vagy megbánom.
Drew-t utoljára egy fekete hajú nővel láttam, akkor egy órája. Azóta matt részegre itta magát. Szinte én józannak éreztem magam, ha ránéztem. Leguggoltam hozzá, a gallérjánál fogva kissé megemeltem, és pofozgatni kezdtem.
Térj magadhoz, te állat! Ki fognak dobni a biztonságiak!
Nagy nehezen felhúztam a földről, és leültettem az előbbi helyemre. Rendeltem neki egy pohár vizet, azonban én sem éreztem jól magam. Miután Drew-t rábíztam Adamre, egy másik jó barátomra, elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem. Kibotorkáltam az ajtón, és megkönnyebbülten szívtam magamba az oxigént. Az idő éjjel egy óra körül járhatott, pár nevetgélő fiatal lány haladt el mellettem. Rájuk se hederítettem mindaddig, míg az egyik egyenesen felém nem tartott.
Ez te vagy, Alex? – kérdezte egy alacsony lány.
Én lennék – motyogtam, de nem ismertem fel a sötétben, hogy ki az, és talán a sok italnak is köze volt hozzá.
Hát nem ismersz meg? – Durcásnak tűnt a hangja alapján.
Odahúzott egy kinti lámpa alá, hogy jobban lássam. Nem hittem a szememnek.
Te... Tényleg te vagy az, Holly? Mikor jöttél vissza?
Ajjajj, látom sokat ittál. Majd mindent elmesélek. De szerintem menjünk be, és üljünk le valahová.
Időközben Drew egy másik csajt is felszedett, addig ő pátyolgatta ott az asztalnál. Valami szőke nő volt, de nem Amanda. Hollyval találtuk egy „csendes” sarkot, legalábbis ott nem volt olyan fülsüketítő a zene.
Jézus, milyen a ruhád? – szörnyülködött, és elkezdte egy zsebkendővel felitatni a trutyit, amit Drew öntött rám. Ám nem ment vele semmire, már jól magába szívta az ingem.
Na, nézz ide! – parancsolt rám, miután kihalászott valamit a táskájából. Egy nedves kendővel kezdte el törölgetni az arcom, mint valami kisfiúnak.
Holly! Ne már! – szóltam rá, és próbáltam elütögetni a kezét.
Ne nyavalyogj. Meglátod, ettől jobban leszel.
Beletörődtem a dologba, és egyfolytában őt figyeltem, ahogy az arcom simogatta a kendővel. Egy kis idő múlva tényleg kitisztult a fejem. Ő szinte semmit sem változott négy év alatt. Ugyanolyan vállig érő, barna haja, parázsló tekintete, és ugyanolyan hatalmas mellei voltak.
Holly Carter. Ő volt az első barátnőm. Legalábbis valami olyasmi. Nem merném kijelenteni, hogy a szerelem fűzött minket egymáshoz, inkább a kíváncsiság, csak tizenöt évesek voltunk. Majd egy pár hónap után szétmentünk, azonban össze-össze jártunk még alkalmanként, hogy jól érezzük magunkat. Tizenhét éves korunkban költöztek el, mert az apja máshol kapott állást. Telefonon, interneten keresztül ugyan tartottuk a kapcsolatot, de az idő múlásával egyre kevesebbet kerestük egymást. Viszont élőben egész más volt a helyzet.
Rajta kívül még egy komolyabb kapcsolatom volt, aminek tavaly lett vége, Dinah is messze költözött tőlem. Kezdtem úgy érezni, engem mindenki elhagy, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem is hiányzik. Pedig azt hittem, szeretem. De honnan tudja azt biztosan az ember?
Holly abbahagyta az arcom törölgetését, én engem bámult. Nem tudtam, ő hogy van velem, de én még mindig jó nőnek tartottam. Majd elmesélt mindent. Azt, hogy a szülei rettenetesen összevesztek, miután az anyja rájött, hogy az apja folyamatosan csalja. Azt, hogy a szülei elváltak. Azt, hogy az anyjával végleg visszaköltöztek a városba, ahol én is felnőttem.
És azt, hogy nagyon hiányoztam neki.
Nem tudtam, higgyek e neki – Holly mindig is könnyűvérű nőcske volt, ki tudja hányan jártak benne, mióta elköltözött, de nem érdekelt. Attól még bírtam, vele mindig egész jól éreztem magam. És az igazat megvallva jól jött, hogy egy kicsit kikapcsolhattam az agyam, és nem a hülye pályázaton járt az eszem.
Nem húztuk az időt, hamar elvegyültünk a tömegben, ám nem azért, hogy táncoljunk. A derekánál fogva magamhoz húztam, ő átkarolta a nyakam, majd csókban forrt össze a szánk. A kezem mindenhová elért, bekúszott a miniszoknyája szegélye alá. Pár perc múlva már szenvedélyesen faltuk egymást, még erősebben magamhoz húztam, ő pedig készségesen simult oda, ahová kell. Meg is lett az eredménye. Elszakítottam magam tőle, de nem kellett mondanom semmit, szavak nélkül is megértettük egymást. Felmosolygott rám – alig ért a mellkasom közepéig –, majd megfogta a kezem, és elkezdett kifelé húzni a teremből.
A rózsaszín ködön át valahogy mégis eszembe jutott Drew.
Várj egy percet – mondtam Hollynak, és megkerestem a haverom. Már egész jó állapotban volt ő is. Egy csapat csirkével beszélgetett, áldásomat adtam rájuk, gondoltam, jó kezekben lesz, aztán visszasiettem a lányhoz. Az autóból kiszállva már egymásba voltunk gabalyodva, majd aprót sikkantott, amikor felemeltem az ölembe, és úgy cipeltem el a szobámig. Miután bezuhantunk az ágyba pár perc múltán már egyikünkön sem volt ruha. Elmondtuk a másiknak, hogy mennyire hiányzott, majd elmerültünk egymásban, pontosan úgy, ahogyan régen.
Kora reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Túlságosan reggel. Kómásan ültem fel az ágyban, a fejem majd széthasadt, megmarkoltam a készüléket, majd vigyázva, hogy ne keltsem fel Holly-t, kibotorkáltam a szobából.
Doki, állt a kijelzőn. Megdörgöltem az arcom, hogy észhez térjek.
Igen? – szóltam bele rekedten.
Van itt egy kis gond.
Fogalmam sem volt, mi lehet az a gond, ami összefűz minket. Nem tartottuk nagyon a kapcsolatot. De ahogy egyre jobban felébredtem, kezdett világossá válni a dolog.
A lányról van szó – folytatta. – Akit a múltkor találtál meg az intézetben. Be kellene jönnöd hozzá, Alex. Meg van őrülve! Egyfolytában egy bizonyos fiúról beszél, biztos vagyok benne, hogy rólad van szó.
Engem keres?
Nem tudnál még ma bejönni hozzá? – folytatta.
Pfúú, ma? De. Elmehetek. De fogalmam sincs, hogy miben segíthetnék.
Ha bejössz, majd mindent elmondok. És ne haragudj, hogy ilyen korán hívtalak, de tennem kellett valamit. Most is a szobája ajtaján dörömböl, talán megoldhatjuk nyugtatók nélkül.
Rendben. Akkor összeszedem magam, és bemegyek, bár elég érdekesen érzem magam.
Ház ez nem hiányzott most nekem!
Legurítottam vagy fél liter vizet egyszerre, útközben a szobámhoz belebotlottam Drew-ba.
Hé, hangokat hallottam az este.
Csapj bele, öreg, Amanda az! – tartotta fel a kezét.
Hány tyúkot szedett fel ez az este? A fejem ráztam. Ám abban a pillanatban nyílt az ajtóm, Holly egy szál törölközőben sietett ki a szobából. Odavetett nekünk egy jó reggeltet, közben végigsimított a hátamon. Drew csak bámulta a lányt. Fogalmam sem volt, hogy mi van kettőnk között, de ami az éjjel történt az igencsak tetszett.
De látom te sem voltál egyedül. Ideje volt... – szúrt oda, ám igazságtalanul.
Jézusom, azért mert én nem szedek össze egy este tíz nőt? – kérdeztem hitetlenül. Nem arról volt szó, hogy nem bonyolódtam egyéjszakás kalandokba, de mindig megválogattam, hogy kit ráncigálok az ágyamba.
Hát igen, egy félisten vagyok. Vagy egy egész? – tűnődött. Otthagytam, mert nem bírtam a dumáját.
A zuhany alatt újra a hálóinges lányon járt az eszem. Talán vinnem kéne a gépet – gondoltam. Ám ezt az ötletet gyorsan el is vetettem, nem érnék vele semmit. Miután Holly elment, lenyomtam pár falatot a torkomon, majd útnak indultam az intézetbe.
Rosszul voltam már a gondolatától is, hogy mi lehet egy ilyen helyen.